aProactive Podcast

TOP3 pozitívum és negatívum (14-16. epizód csak írott formában a honlapon)

Egy kalap alatt két forduló...

Alaptézisek.

Az a bizonyos Verebes-mondat...

Hol van ez a nemzetközi szinttől?

Minőségképek... (5-8. epizód csak írott formában az attilaapro.com felületén)

Eszmefelelősök...

A mai magyar foci polgári szintje.

Jós azért nem leszek...

Pótlással indult a tavasz...

Ferenczi Attilával kibeszéltük... 

Az évadzáró utolsó epizód felvételére meglepődve tapasztaltuk, hogy nem érkezett meg a mi hírvivőnk. Mint utólag kiderült, felesége bevitte az erdőbe és eltévedtek. Semmi gond, szerencsére előkerült, most itt van Cs. Tóth Zoltán, nem menekült. A kérdés még mindig;

Szólni vagy hallgatni?

Egy 15 éves játékos új klubhoz igazol. Az átigazolását a sportigazgató támogatta. A korosztályos edzővel senki nem egyeztetett és ő nem is igazán örül az új játékosnak, amit edzésről edzésre ki is mutat felé. Folyamatosan piszkálja, a tényleges teljesítménytől függetlenül csak és kizárólag negatív kritikát kap, míg a csapattársai gyengébb teljesítménnyel is elismerésben részesülnek. A srác egy ideig jól bírja a „kiképzést”, de amikor már nem csak edzéseken, hanem mérkőzéseken is – mindenki szeme láttára és füle hallatára – megalázzák, akkor „belül” megtörik. Mivel erősnek és felnőttnek akar látszani, nem mutatja ki, hogy mennyire szenved. A szülei sem veszik észre, hogy bármi baj lenne. Nem tudják, hogy már elvesztette a csapattársak előtt is a tekintélyét és az öltözőben már a csapattársai is belekötöttek a fiukba, nem csak szóban, de fizikailag is megfenyítették. Amikor az edző ezt megtudja, jót mosolyog a történteken és még gúnyos megjegyzéseket is tesz. Több hónap után a srác egyik napról a másikra összeomlik, abba akarja hagyni a labdarúgást, de mielőtt ezt otthon bejelenthetné, megsérül. A szülők nem, illetve csak részben értik a történteket, de amikor mindenre fény derül, kiborulnak és felelősöket keresnek. Ki a felelős? Az edző? Az autokrata viselkedése miatt?A csapattársak, akik nem álltak ki mellette, sőt elhallgatták az öltözői eseményeket?Hol húzódik meg a határ, hogy minek kell az öltözőben maradnia és minek nem? A szülő, aki nem vette észre, hogy mi történik? Mikor kellett volna közbelépnie és hogyan? A gyerek, aki nem szólt? Vagy esetleg mentálisan nem elég erős a profi sporthoz? A klubvezetés, aki elnézte az edző magatartását? A múltra vagy a jövőre kell fókuszálni és esetleg sportpszichológus segítségét kell kérni? Mikortól érdemes külső segítségre támaszkodni, ha valaki profi sportolói karriert akar felépíteni? Több ponton is felmerül a sztoriban a kérdés; Szólni vagy hallgatni?

A történetemet egészen a tehetség definiálásától indítanám, amely egy olyan különös adomány, amin az ember évszázadok óta nem győz álmélkodni és mivel egyéb magyarázat nincs rá, hajlamos isteni eredetűnek tulajdonítani. A különleges képességgel született emberekre azt mondjuk: „istenáldotta tehetségek”. Persze akadnak olyan tehetségek, akiknek az „eredőjét” megtalálhatjuk a családi háttérben, mint például Liszt Ferencnél, Puskás Öcsinél vagy épp Hosszú Katinkánál, hogy csak néhány nevet említsek azok közül, akiknek már valamelyik felmenője is azzal foglalkozott (jóval alacsonyabb színvonalon), mint amiben a gyereke kiteljesedett. De nem egy olyan tehetség is születik, aki a „semmiből jön”, akinek az ősei között hiába kutatnánk a tehetség gyökerét.

„Nincs még egy ország, ahol több lenne a tehetség, mint éppen magyar földön, de egyúttal nincs ország, ahol a tehetség nehezebben tudna teljes kifejlődéshez jutni, mint éppen miközöttünk. Az idegen nemzetek négyzetre emelik kiválóságaikat, mi, magyarok gyököt igyekszünk belőlük vonni.”

Gróf Klebelsberg Kunó szavai ezek, 1928-ból. Változott azóta valami?

Akkor járunk jól, ha a tehetségünkben bízva – vagy éppen gyermekünk tehetségében bízva, ha szülőként vizsgáljuk a témát – csak az álmainkat hajszoljuk vagy inkább maradjunk a realitások talaján, hozzunk racionális döntéseket, mely valószínűleg garantálja a középszert, nem fenyeget annyira az éhhalál veszélye, de a VB-aranyé sem?

Álmok vagy realitások?

A témámat egy idézettel indítom és egy keretes szerkezetnek megfelelően, majd ezzel is zárom. A Nemzeti Sport Online felületén az alábbi sorokat olvastam az Esterházy Mátyással készített rövid interjúban: „Magyarország azonban soha nem lesz olyan futballnagyhatalom, amelyből korosztályonként öt-hat európai toptehetség nő ki. Úgy vélem, ez nem lehet reális cél, mert a mentalitás mellett is sok a gátló tényező.”

E sorokat olvasva számos kérdés vetődött fel bennem, mert a fiam révén sok esztendőt töltöttem az utánpótlás labdarúgás körül és megismerhettem rendkívül sok labdarúgó palántát. Ennek tükrében én egy kicsit vitatkoznék ezzel az állítással. Szerintem, igenis lehet reális cél öt-hat topjátékos kinevelése korosztályonként. Igaz, ehhez tényleg nagyon sok területen változásra van szükség. De tapasztalataim szerint a 6-14 éves kor közötti utánpótlásképzés területén van a legnagyobb zavar!  Amennyiben ezt helyre tennénk, akkor igenis reális céllá válhatna a toptehetségek kiáramoltatása a nagy futballpiacra. Mondjuk, azért az sem ártana, ha meghatározásra kerülne egy konkrét, központi utánpótlás-nevelési cél, ami szerintem most nincsen. Például úgy, mint mondjuk Horvátországban.

A 6-14 éves kor közötti utánpótlás labdarúgók képzése során a szülőre akarva-akaratlanul nagyon sok feladat hárul vagy hárulna, ha törődne vele. Ezt a személyes történetem alapján is megtapasztalhattam, miközben a fiammal végig lépkedtünk a magyarországi utánpótlásképzés szakaszain. Szerintem itt rendkívül hangsúlyos problémakezelésre van szükség, mind a szülők, mind pedig a szakma részéről, hogy az én állításom megvalósulhasson. Saját történetem is az alábbi kérdésfelvetéssel kezdődött és ezzel kezdetét vette egy hosszú, éveken át tartó vesszőfutásom.

Mit, mikor és hogyan tegyen a szülő, hogy a lehető legjobban segíthesse gyermekét a céljai elérésében?

Szerintem ez sok apukában és anyukában felmerülő kérdés, amire nagyon nehéz egyértelmű választ kapni. Nincs egy kézikönyv, mint mondjuk a kutyaképzés során, amit előránthatunk és egy probléma esetén, a megfelelő fejezetnél felütve választ kaphatunk a kérdéseinkre. Amikor a gyermekünkről kiderül a tehetsége és minden speciális vizsgálat is alátámasztja a labdarúgás sportági alkalmasságát, akkor egy őrült sötétben tapogatózás kezdődik a szülő életében, pláne, ha szakmán kívüli.

Szóval, mint szülő, rendkívül széles területen szembesülünk kihívásokkal, amelyet csoda kézikönyv hiányában és a jelen magyarországi, egymást szapuló szakemberek világában nem egyszerű kezelni.

• De hova fordulhat egy szakmailag kívülálló szülő segítségért?
• Alapvetően miként érdemes hozzáállni ehhez, ha nem akarom, hogy puszta jóindulatból tévútra terelődjön a gyermekem sorsa?
• Milyen lehetőségeket lehet kihasználni a mai Magyarországon?
• Miket érdemes figyelnie a szülőnek és mikor kell beavatkoznia?
• Hogy kellene fejleszteni a kis nevelő egyesületeket, hogy a kiáramló játékosok minden területen a megfelelő alapokat kapják?
• Miért nincs kellő fókusz a 14 éves kor alatti gyermekekkel foglalkozó egyesületeken, pedig ez alapozná meg a jövőbeni nemzetközi szintű versenyképességüket?
• A megfelelő iskolai testnevelés is segíthetne bizonyos problémák kezelésében az utánpótlássport területén (nem csak labdarúgás)?
• Mit éreztek a legfőbb problémának a 6-14 éves kor közötti utánpótlás labdarúgó képzésben?
• Jól látszik, hogy 1-2 klubnál már elkezdett szülői képzések (pl. UTE szülők akadémiája vagy Videoton) sokat segítenek a megfelelő együttműködésben. Nem kellene ezt központilag előírni és központilag kidolgozott szakanyagokkal megtámogatni?

Ki tudnánk termelni korosztályonként 5-6 európai toptehetséget vagy esélytelen?

Kinevelhető vagy esélytelen?

Sajnos András egy sajnálatos és szomorú családi veszteség miatt nem tudott résztvenni az Átkeretezők 4. adásának felvételén, de most már itt van. Kőszegi Andrásmárkatanácsadó is elemzi a helyzetet, amiről diskuráltunk legutóbb a többi Átkeretezővel, majd megosztja javaslatait, megoldási útvonalait a márkaépítés nézőpontjából… A kérdés még mindig;

Nekimenni vagy simulni?

Minden rendszer legnagyobb hibája az, ami az előnye, miszerint ellenáll a változásnak. Ez biztosítja a rendszer stabilitását.

Ezt a tételt saját utamon is megtapasztaltam.

Első idevágó történetem:

1999-ben jelent meg A labdarúgás rendszerelmélete című könyvem, amely a recenziót író Mezey György szerint is szemléletet alakító jelentős olvasmány.

A rendszerelméletet mindenhol használják, egyedül a sportban nem nyert teret a mai napig (Magyarországról beszélek). Értsd: 22 éve nem sikerül áttörést elérnem a rendszerelmélet alkalmazásának frontján.

Második idevágó történetem:

2006-ban jelent meg A tradicionális magyar labdarúgás alapelvei című könyvem, melyben 4 éves kutatás után, egységes játékelméletté szerveztem elődeink játékkép tanításait.

Ezen, 15 éve meglévő tudás sem került bele még az oktatási rendszerbe. Értsd: a magyar futball eszmerendszerének fejlődése nem tananyag a magyar edző számára.

Kérdések, amelyek megfogalmazódtak korábban bennem:

• Hogyan és mi módon lehet egy zárt, futballbuta rendszert megnyitni, hogy az innováció teret nyerjen?

Először – 1999 környékén – próbáltam beépülni a közegbe és az új tudást népszerűsíteni. Kampányoltam, kapcsolatokat próbáltam építeni, szellemi támogatókat próbáltam szerezni, ingyen könyveket osztogattam. Előrelépni nem sikerült, ellenben az ellenségeim száma akaratomon kívül, folyamatosan nőtt.

Majd mérleget vontam 2004 környékén és úgy döntöttem stílust váltok és sokkterápiát alkalmazok. A hibákra rámutattam, a felelősöket megneveztem, a fennálló rendszert kritizáltam.

Ekkor tettem még egy utolsó kísérletet és a magyar tradícióról szóló könyvemből 1000 db-t ingyen szétosztottam. Ennek is nulla lett a hatása.

A döntési pozícióban lévő MLSZ alkalmazottak sokszor mondták nekem jó tanácsként, hogy légy diplomatikus, majd akkor teret kaphatsz a rendszerben. De időközben rá kellett jönnöm arra, hogy mindezt azért mondták, hogy maradjak csendben, mert akkor nem bántom a köreiket.

Vagyis bármit tehettem volna az elmúlt 22 évben, ha volt rajtam sapka, az volt a baj, ha nem volt, akkor az.

A lényeg:

• az innovatív gondolat nem tud teret nyerni egy zárt rendszerben.

Kérdéseim:

• Milyen legyen az út, milyen legyen a kommunikáció?
• Keményen fogalmazni a rendszer ellen vagy simulni a rendszerbe?
• Hogyan jusson el az ember a döntési helyzetben lévőkhöz és hogyan győzze meg azt, aki pozíciójánál fogva meggyőzhetetlen?
• Mit tegyen az innovátor, ha a rendszer nem érett az új tudás befogadására?
• Kell-e egy nem befogadó közegben magánakcióban népművelő munkát folytatni?
• Van-e értelme ellenségek gyűjtésének vagy inkább az ember csendben várja ki, azt a pillanatot, amikor felismerik a tudását?
• Mikortól van szüksége egy rendszernek a tudásra?
• Melyik az a pont, amikor a rendszer működtetői igénylik a tudást?
• Ki lehet-e termelni és hogyan a futballértelmiséget nem központi irányítással?
• Ki lehet-e hagyni a buliból az MLSZ-t és oktatási rendszerét?
• Hogyan lehet összefogást generálni egy olyan rendszerben, ahol valójában a futballfejlesztés senkinek sem érdeke?

Végül az eldöntendő kérdés:

• Van-e értelme Don Quijote-ként szélmalomharcot folytatni egy ügyért, ha maga az ügy, mindezt nem kívánja?
• Egyedül nekilássunk-e egy zárt rendszer reménytelen lebontásához vagy sem?

Vagy talán méginkább leegyszerűsítve, életem történetének nagy kérdése, hogy; Nekimenni vagy simulni?

Tulajdonképpen már feszegettük azt a kérdést, hogy „menni, vagy maradni”…

Egyet ebben a kérdésben még léphetünk előre. Külföldre kivinni a gyereket vagy itthon maradni?

Nem könnyű és nem is egyszerű a kérdés és a lehetőség.

Tehetségesnek tartják a gyerekedet és azért vinnéd külföldre vagy „érthető módon” azért – értsd akár úgy, hogy nem látják annak, volt már ilyenre példa –, mert tehetségtelennek tartják. Persze lehet, hogy látják, de magasabb érdekek is vannak és ő nem fér oda a tűzhöz.

Sok sportoló életében előfordult már, hogy igazán csak a szülő hitt a gyerekben és külföldön aztán sikeres lett.

Az itthoni akadémiákról szuperlatívuszokban beszélnek a szakik, láthatóan, de nézve a hazai csapatok kereteit, mégsem látni ezek kimenetét. Például a hazai topnak nevezett akadémiák felnőtt csapataiban is előbb megtalálod a “ghanai harmadosztályból” igazolt játékost, mint a saját nevelést.

Szóval számomra nem kérdés, ha van úgynevezett valamilyen tehetség és maximális elkötelezettség és cél a gyerekben a profi karrier iránt, akkor ki kell menni. Minél korábban, de 12-16 éves korig mindenképpen.

Jó. De van-e kapcsolatod? Van-e esetleg olyan menedzsered, aki valóban lát valamit a gyerekben és valóban képviseli? Itt jegyzem meg, hogy a menedzser is már csak akkor mer belépni, ha a gyerek minimum utánpótlás-válogatott volt, na azt meg hogyan? Van-e elég pénzed, hogy mindent finanszírozzál vagy feladj mindent és elköltözz?

Mit tegyünk? Hol a realitás határa? Tolod, tolja, de itthon láthatóan ez kevés. Vinnéd, de nem tudod. Mit mondasz a gyereknek? Itthon is tudnod kell érvényesülni, de pontosan tudod, hogy nem tud és tele lesz csalódással, jó esetben tapasztalással, hogy itt ilyen az élet? Hagyja abba?

Külföld vagy itthon? Persze, hogy külföld! De ez a kérdés rengeteg másik kérdést vet fel, amire ha tudjuk is a választ, megoldani nem biztos, hogy tudjuk.

Lehet, hogy visszanyal a fagyi? Vajon meglepődnek-e a szülők, hogy gyermekeik miként reflektálnak a 2. epizódban elhangzott okosságaikra? Tényleg úgy volt, ahogy mesélték? Esetleg a gyerekek másképp emlékeznek? Vajon az Átkeretezők is olyanok, mint a nagypapa, hogy minél öregebb, annál jobb tanuló volt az iskolában? Végül akkor a gyerekek szerint; tudatosan vagy spontán? Ebből az extra epizódból kiderül. Meglepetés…

Az én történetem olyannyira valós tartalmú, hogy saját magam életéről szól, ugyanis feleségemmel április végére várjuk első gyermekünk születését. Természetesen nagyon örülünk és izgatottak vagyunk, de kár lenne tagadni, rengeteg kérdés merül fel bennem, bennünk. Az első napok, hetek, és hónapok túlélésén kívül a hosszú távú terveknek és elgondolásoknak is van helyük azokban a beszélgetéseinkben, amik köztem és Wendy között zajlanak. Egyik ilyen beszélgetésünk során merült fel a futball kérdése (nem meglepő módon), hiszen mind a ketten futballszerető és aktívan is játszó családból jövünk.

Ha Isten is úgy akarja és egészségesen születik meg a kisember, hogyan neveljük majd gyermekünket a sport szeretetére? Hogyan fogjuk rávezetni, nyomás nélkül, a futball imádatára? Továbbá, milyen eszközök vannak a kezünkben, mint szülőknek, arra vonatkozóan, hogy a szülői beavatkozás optimális szinten tartása mellett, de belülről fakadó motivációval rendelkezzen már egészen kicsi kortól a saját sorsának kézbentartásáról?

Számomra rendkívül fontos lenne, hogy gyermekeink a sporton keresztül tanulják meg a világ dolgait, a futball által értsék meg az emberiség szabályrendszerét, és a csapatjáték világából merítve alakítsák ki kapcsolatrendszereiket és a különböző emberekhez való különböző viszonyulásaikat.

Mondanom sem kell, a téma nem csak nekem szól. A mai modernizált, felgyorsult, és néhol végletekig átalakult világban a gyermeknevelés még inkább kardinális kérdéssé vált. Érdekes a gyermeki lélek megértése, a különböző korosztályok közötti különbségek, illetve a szülői hozzáállás milyenségének vizsgálata is.

Már ezen kérdések és gondolatok leírása is zavarba hoz, nemhogy a kitárgyalásuk, úgyhogy jó kis adásra számítok! Nagy izgalommal várom az összes nagy tapasztalattal megáldott Átkeretező társaim véleményét és tanácsainak rendszerét.

Vajon mi is itt az első eldöntendő kérdés;

Tudatosan vagy spontán?

Terelni vagy hagyni?

Öröklés vagy környezet?

A te álmod vagy a gyerekedé?

A család a budapesti agglomerációban éli mindennapjait. A szülők következetesen próbálják nevelni egyszem 16 éves fiukat, aki annak ellenére, hogy a családban nincs is igazán tradíciója, már kicsi gyerekkora óta él-hal a fociért. A család lehetőségeihez mérten támogatja, hiszen legalább sportol a gyerek és nem bandázik vagy naphosszat kockul a számítógép előtt. Korosztályának csapatkapitánya egy kis egyesületben a főváros lakhelyükhöz közeli pesti peremén. A gyerek egy ideje már elvágyódik, mert úgy érzi, hogy megrekedt a fejlődésben és a társai meg az edzői sem igazán motiváltak körülötte. Többre vágyik. Profi környezetre, profi mentalitású társakra, felkészült edzőkre, minimum NB1-es jövőképre. Jön is a várva várt lehetőség. Idén nyáron meg is keresi egy budapesti NB1-es csapat utánpótlásának szakmai igazgatója. Ígér fűt-fát, játéklehetőséget, idősebbek között edzéslehetőséget, különedzéseket és mindent, amit csak a gyerek és a szülők hallani szeretnének. A játékos és a család örömmel ugrik a kihívásba. Alig telik el néhány hét a bajnokságból, kiderül, hogy az ígéretekből szinte semmit sem tart be a klub. Nemhogy kiemelt bánásmódban, idősebbek között, hanem még a korosztályában sem játszik a fiú. Az édesapa egy ponton már nem bírja nézni, hogy gyermeke emiatt szenved és felkeresi a szakmai igazgatót, aki odacsábította nyáron őket. A szakmai vezető elmondja, hogy továbbra is roppant tehetségesnek tartja a fiát, de sajnos meg van kötve a keze, mert a korosztályos edző előszeretettel játszat inkább olyan gyerekeket, akiknek a szülei egy picit megsegítik a döntéshozatalban, már ami a kezdőcsapatot illeti. Persze ezt csak neki mondja el bizalmasan, maradjon köztük. És még mielőtt bármit is kérdezhetne az apuka, jelzi, hogy sajnos nem tehet semmit, mert a korosztályos edző szoros érdekbarátságot ápol a sportigazgatóval, aki neki is a főnöke, így egy szendvicsben éli mindennapjait a klubnál. Csak nevében vezető, gyakorlatilag nincs sok szava, már annak is örül, hogy egyáltalán van állása. A gyerek nem akarja feladni, de a szülőkben nagy a dilemma, hiszen fiuk minden egyes nap keresztül-kasul utazza a várost, hogy versenyt futva az idővel, odaérjen suliba és edzésre is pontosan. Reggel 6-kor elmegy otthonról és este 9 előtt ritkán ér haza. A hétvégéi pedig utazással, kispadon ücsörgéssel, esetleg pályaszéli melegítéssel telnek. Alapból jó tanuló lenne, de óvhatatlanul romlanak a jegyei, hiszen alig van ideje és energiája tanulni. Mégis, ami a legjobban bántja, hogy alig kap játéklehetőséget. A szülők őrlődnek, mert látják, hogy az okos gyerekük szenved és minden olyan kilátástalan, mert egyértelmű, hogy nem jó irányba mennek a dolgok; sem a fociban, sem a suliban. A nagy kérdés, hogy januárban megint váltani vagy maradni? Vagy nem is ez az igazi első eldöntendő kérdés ebben a helyzetben?

Újrahallgattam az 1-11. epizódot és rövid ajánló videókat készítettem mindegyik elé a YouTube-csatornámra. Ezek összevágott audio változatát hallgathatod itt meg, a 2022-es új intro zenei betétjeivel. Januárban jön a vadi új 12. rész. Kellemes Ünnepeket! aa 

Váratlan dolog történént. Alex múlt kedden küldte utolsó hangjegyzetét, mert úgy érezte, az események alakulása végett okafogyottá vált a naplója. Hogy pontosan miért? Az kiderül a következő regényemből. Addig is itt egy válogatás a podcastben elhangzott vezérgondolatokból, valamint ajánlom az előző részek újrahallgatását, mint hasznos kikapcsolódás. Amennyiben bárki érdemesnek tartja rá, különböző platformjain népszerűsítse Alex naplóját, esetleg külön az egyes epizódokat vagy csak magát a szisztematikus karakterfejlesztést. Köszönöm.

Külön köszönet a Kuzinoknak és Minarik Tominak a zenei betétekért, valamint a véleményüket megosztó vendégszereplőknek!

“Igyekezz annak élni, amiben hiszel, különben előbb-utóbb annak fogsz hinni, amiben élsz.” /Ákos/

Alex 6 nézőpontot mutat be Luka bácsinak ebben a 9. részben a karakteresség és a természetes szelekció értelmezésére. Hallhatjuk Ferenczi Attila futballgondolkodó, Kőszegi András márkatanácsadó, Cs. Tóth Zoltán vállalkozó, Tőke János főszerkesztő, Kovács Roland és egy fiatal építészmérnök meglátásait. Az instrumentális zenei betéteket köszönjük Minarik Tominak, az outro melódiát pedig a Kuzinoknak!!!

"Mindenki egy zseni. De ha egy halat az alapján ítélünk meg, hogy milyen jól tud fára mászni, egész életét úgy fogja leélni, hogy ostobának hiszi magát." /Albert Einstein/