Filmklub podcast

A Filmklub podcast újabb adásának vendége Mosolygó Sára színésznő, aki Szendrey Júliát játszotta a Most vagy soha! című történelmi kalandfilmben, amit lehet dicsérni (ahogy tette az Origo kritikusa) vagy lehet szidni (ahogy tette kábé mindenki más), de annyi biztos, hogy korunk egyik legemblematikusabb filmalkotása.

Sári elmeséli, hogy hogyan került bele a filmbe, hogyan élte meg a díszbemutatót, melyik kritika fájt neki a legjobban, de megbeszéljük azt is, hogy milyen az optimális vastagságú bőr és hogy miért nem tudunk örülni a dolgoknak. Kiderül továbbá, hogy micsoda eltökéltség volt szükséges ahhoz, hogy Sáriból színész legyen, illetve, hogy milyen nehéz helyzetben van mostanában egy magyar színész, ha filmben akar szerepelni, pláne, ha úgy akar filmben szerepelni, hogy közben ne haljon éhen.

A Filmklub podcast legújabb adásának vendége Csáki László, aki a kilencvenes évek eufóriáját és vonatjegyhamisítási lázát dolgozta fel a Kék Pelikan című animációs filmjében, amiben az igazi hamisítók, jegyhasználók, rendőrők és MÁV-osok mesélik el ezt az izgalmas, valós történetet. Átbeszéltük azt a laza 17 évet, ami alatt a film készült, szóba jött David Lynch, a Bonanza Banzai, Hazai Attila, Kádár János, Schiffer Pál és Thuróczy Szabolcs is, plusz próbáltuk megfejteni, honnan jön ez a különös derű, ami Csáki Laciból árad.

Dorka régi Z+-os kollégája, Rákay Philip öt évig dolgozott egy filmen, ami végre elkészült és március 13-án (az adásban 14-dikét mondok) este levetítették az Aréna mozi több termében, mi meg elmentünk, hogy támogassuk a srác szárnypróbálgatásait és ha már ott voltunk, gonzóztunk is egy kicsit, mert úgy gyorsabban telik az idő.

Ez egy elég nyers adás, konkrétan semmit nem vágtam ki belőle, tartalmazza azokat a pillanatokat is, amikor úgy kezdek el egy mondatot, hogy fogalmam sincs, hogyan akarom befejezni, plusz benne hagytam a vetítést felvezető beszédeket is, amiket át lehet tekerni, bár szerintem tanulságosak, plusz az is benne van, amikor odajött hozzánk (vagyis Dorkához) Rákay Philip, meg amikor próbálom szóra bírni Köves Gábort, kevés sikerrel. Szóval gyakorlatilag minden itt van, ami történt velünk szerdán este minden idők legdrágább magyar filmje, a Most vagy soha! díszbemutatóján.

Egy hét különbséggel két olyan magyar film is a mozikba került, amit nagyon érdemes megnézni. A legutóbbi adásban beszélgettünk a Nyersanyagról, (amit még el tudtok kapni, ha szeretitek a dél körül kezdődő vetítéseket) most pedig a Lefkovicsék gyászolnak van terítéken, vendégünk a film reszelős hangú író-rendezője, Breier Ádám.

Az utóbbi időben szerencsére egyre több magyar film mutat olyan képet hazánkról, ami ismerős lehet azok számára, akik ebben az országban élnek. Például az Egy nap, a Larry, a Magyarázat mindenre, a Legjobb tudomásom szerint vagy a Valami madarak, de ilyen a február 15-én mozikba került Nyersanyag is, ami annyira mostani és magyar, hogy elhangzik benne a "444-es újságíró" szókapcsolat is. A film író-rendezőjével, Boross Martinnal és a főszerepet játszó Dér Zsolttal beszélgettünk.

Annyi minden történt tavaly Rév Marcival, hogy muszáj volt egy újabb adást csinálnom vele. Fényképezte Miley Cyrust, Beyoncét, Bad Bunnyt és Frank Oceant, rendezte Billie Eilish-t egy Gucci-reklámban, leforgatta Szimler Bálint első nagyjátékfilmjét, kijött a Fingernails című filmje, illetve a The Changeling című sorozat, aminek az első részét ő vette fel, no és persze ott volt a botrányos Az idol is.

Melyik filmjelenet nézése közben ájult el Marci a Duna Plazában? Mi jut eszébe Steve Busceminek Magyarországról? Milyen Beyoncé után rohangálni egy kamerával órákon át és milyen az, amikor csak neked énekel Frank Ocean? Ezekre mind választ kaptok, ha meghallgatjátok a beszélgetést.

Dolgok, amikről szó esik az adásban

A Filmklub podcast (elvileg) vasárnaponként jelentkező minisorozatában magyar filmkritikusok mesélnek a munkájukról, az életükről, az ars poeticájukról, a hozzáállásukról, az ízlésükről, az álmaikról és vágyaikról.

"Az a feladat, hogy egy mindenki által leszart, a társadalom által teljesen értéktelennek ítélt műfajban valahogy erőt mutass" - mondja a filmkritikusi munkáról Nagy V. Gergő, aki felvázolja a a privát kritikai eszményét, valamint elmagyarázza, hogy mi a különbség egy filmbuzi és egy igazi filmszerető ember között.

A Filmklub podcast (elvileg) vasárnaponként jelentkező minisorozatában magyar filmkritikusok mesélnek a munkájukról, az életükről, az ars poeticájukról, a hozzáállásukról, az ízlésükről, az álmaikról és vágyaikról.

A Filmklub podcast (elvileg) vasárnaponként jelentkező minisorozatában magyar filmkritikusok mesélnek a munkájukról, az életükről, az ars poeticájukról, a hozzáállásukról, az ízlésükről, az álmaikról és vágyaikról.

A Filmklub podcast (elvileg) vasárnaponként jelentkező minisorozatában magyar filmkritikusok mesélnek a munkájukról, az életükről, az ars poeticájukról, a hozzáállásukról, az ízlésükről, az álmaikról és vágyaikról.

A Filmklub podcast vasárnaponként jelentkező minisorozatában magyar filmkritikusok mesélnek a munkájukról, az életükről, az ars poeticájukról, a hozzáállásukról, az ízlésükről, az álmaikról és vágyaikról.

"A kritika halálát a Twitter hozta el" - mondja a hatodik adás vendége, Gyenge Zsolt, aki tesz még egyéb sarkos kijelentéseket is a műsorban. Zsolt volt az első közülünk, aki Cannes-ba kezdett járni, az elmúlt pár évben állandó lakótársunk a Riviérán. Az örök szabadúszó, olyan helyekre írt (vagy még mindig ír), mint a Filmtett, az ÉS, a Filmvilág, a 24.hu, Revizor, az Origo Filmklub, a megboldogult VS.hu, illetve a Helikon nevű kolozsvári irodalmi hetilapba. Főállásban a MOME-n tanít filmmel és a vizuális kommunikációval kapcsolatos tárgyakat, minusz 14 dioptriás szemüveget hord.

Dolgok, amikről szó esik az adásban:

A Filmklub podcast vasárnaponként jelentkező minisorozatában magyar filmkritikusok mesélnek a munkájukról, az életükről, az ars poeticájukról, a hozzáállásukról, az ízlésükről, az álmaikról és vágyaikról.

A Filmklub podcast vasárnaponként jelentkező minisorozatában magyar filmkritikusok mesélnek a munkájukról, az életükről, az ars poeticájukról, a hozzáállásukról, az ízlésükről, az álmaikról és vágyaikról.

A Filmklub podcast legújabb adásában a Mesterjátszma című új magyar thriller alkotóival beszélgettem. Nézzük, kivel miről!

2:23 - 15:39 | Lisztes Linda

Linda a rendező munkatársa, felesége és három gyermekének anyja. Sokat dumálunk a láthatatlan munkáról, amit a nők végeznek a férjük helyett, plusz szóba jön a Szomszédok is, aminek az egyik részében Linda szerepelt.

15:39 - 30:08 | Mácsai Pál

Itt megpróbálok tizenöt percben életműinterjút csinálni egy negyvenéves karrierrel rendelkező emberrel, de már az első kérdésnél elvérzek. Felhozom a Star Warst, Tarantinót, Tarr Bélát és az NDK-t is, Mácsai elárulja, miért hagyta abba a szinkronizálást és mesél a NASA-val való szoros együttműködéséről.

30:08 - 42:33 | Váradi Gergely

Megbeszéljük, hogyan élte meg Gergő, hogy egyik pillanatban még az ő fejével volt kitapétázva a város, a másikban meg hiába kereste A besúgót az HBO Maxon. Több régi kor emberét játszotta már, de tudna játszani ősembert is? Milyen volt Péterfy Borival verekedni egy vécében?

42:33 - 50:07 | Péterfy Bori

A filmbeli verekedésről Borit is kérdeztem, plusz próbáltam kideríteni, hogy tényleg egy amazon harcosnő-e, aki macsétával kaszabolja a gonoszokat, végül pedig kikiáltottam annak a magyar színésznek, aki a leghitelesebben tud kanos lenni.

50:07 - 59:56 | Varga-Járó Sára

Sára csak húszévesen találta ki, hogy színész akar lenni, és öt évvel később már Mácsaival sakkozik a mozivásznon. Ez elég durva! Megtudjuk továbbá, hogy a Z-generáció mennyire tartja szexinek Mácsai Pált.

59:56 - 1:18:09 | Tóth Barnabás

Az ember, aki kétszer is Oscar-shortlistre került. Kiderítem, mennyire fertőzte meg az agyát az Oscar, hogyan dolgozza fel a kudarcot, miért ijedt meg a Letterboxdtól és milyen izgalmas dolgokat tudott meg a sakkról, valamint lobbizok nála, hogy legközelebb vegye be a feleségét társrendezőnek.

1:18:09 - 1:30:22 | Sümeghy Claudia

Claudiával legutóbb a tavalyi CineFestes adásban dumáltam, mint a Magasságok és mélységek producerével, most pedig ő a Mesterjátszma forgalmazója (mármint a cége az, a Juno11). Miért sír minden nyitóhétvégén? Mi a közös benne és Andy Vajnában? Miért nem emlegetik a producereket a cikkekben? Végül elárulja azt is, hogy mekkora nézőszámmal lenne elégedett.

A Filmklub podcast vasárnaponként jelentkező minisorozatában magyar filmkritikusok mesélnek a munkájukról, az életükről, az ars poeticájukról, a hozzáállásukról, az ízlésükről, az álmaikról és vágyaikról. A harmadik adás vendége Bujdosó Bori akivel kilenc évig csináltuk együtt az Origo Filmklubot (nevezhetjük ezt a rovat aranykorának), majd ő átigazolt a VS-hez, aztán pedig lehúzott kemény egy hónapot a Népszabadságnál, pont annak megszűnése előtt.

A Filmklub podcast vasárnaponként jelentkező minisorozatotában magyar filmkritikusok mesélnek a munkájukról, az életükről, az ars poeticájukról, a hozzáállásukról, az ízlésükről, az álmaikról és vágyaikról.

A Filmklub podcast vasárnaponként jelentkező új minisorozatotában magyar filmkritikusok mesélnek a munkájukról, az életükről, az ars poeticájukról, a hozzáállásukról, az ízlésükről, az álmaikról és vágyaikról, arról, hogy hogyan írnak kritikát, mit gondolnak a spoilerekről és az osztályzásról, hogy elnézőbbek-e a magyar filmekkel, illetve hogy hogyan látják a szakmájuk jövőjét.

Ez az adás a múlt héten készült a miskolci CineFest filmfesztiválon. A műsor első felében Reisz Gáborral és Adonyi-Walsh Gáspárral beszélgetünk, a Magyarázat mindenre rendezőjével és főszereplőjével, a második felében pedig Dér Asiát faggatom ki a Nem halok meg című dokumentumfilmjéről, amelynek főhőse Einspach Gábor műkereskedő, akinél hasnyálmirigy-rákot diagnosztizálnak, majd végül dumálunk kicsit Szakonyi Noémivel is, annak a filmnek a producerével.

Itt Varga Ferenc. Elkezdtem csinálni egy új podcastot, amiben magyar filmkritikusok mesélnek a munkájukról, az ars poeticájukról, a hozzáállásukról, az ízlésükről, arról, hogy hogyan írnak kritikát, mit gondolnak a spoilerekről és az osztályzásról, hogy elnézőbbek-e a magyar filmekkel, illetve hogy hogyan látják a szakmájuk jövőjét. De még egy csomó minden másról is. Nem ígérem, hogy minden egyes magyar filmkritikussal lesz adás, de azzal a pár tucattal mindenképpen, akiknek követem a dolgait.

Vendégünk Erdély Mátyás, az Oscar-díjas Saul fia Kossuth-díjas operatőre, aki az utóbbi pár évben olyan embereket fényképezett, mint Jude Law, Carrie Coon, Paul Mescal, Saoirse Ronan, Zac Efron, Cate Blanchett, Jeremy Allen White, Billie Eilish, Harris Dickinson, Lily James és Holt McCallany.

Utoljára két héttel ezelőtt találkoztunk a 27 című kisfilm rendezőjével, Buda Flóra Annával itt a podcastban, de rögtön másnap elnyerte a filmvilág egyik legrangosabb elismerését, a cannes-i Arany Pálma-díjat, úgyhogy természetesen muszáj volt még egy adást csinálni vele, amiben alaposan (de tényleg, isssszonyatosan alaposan) kifaggatjuk arról az estéről, amikor a fesztiválpalota legnagyobb termének színpadán olyan legendák szeme láttára mondott köszönőbeszédet, mint Jane Fonda, Wim Wenders, Quentin Tarantino (aki gratulált is neki utána), a 97 éves Roger Corman, illetve Geri Halliwell a Spice Girlsből.

A műsorban Flóra elmeséli, hogy milyen jelek utaltak arra, hogy esetleg ő fog nyerni, hogy miért tartotta pár napig a vécében a díjat, és hogy mennyi pénzt kaphatna érte, ha eladná, illetve hogy mit tartott arról, ahogy a magyar sajtó kezelte ezt témát. A díj óta máshogy viszonyulnak hozzá az emberek? Megbánt valamit Cannes-nal kapcsolatban? Szó esik a film Oscar-esélyeiről, és arról is, hogy miről csinálna filmet ezután, végezetül pedig jótanáccsal szolgál a magyar filmesek számára.

Cannes-i gonzó podcastsorozatunk utolsó utáni része csütörtök délután indul, amikor Quentin Tarantino társaságában töltöttünk el több mint három órát: először vele együtt néztük meg (természetesen 35mm-es kópiáról) az egyik kedvenc filmjét (Rolling Thunder, 1977), majd végighallgattuk a vele folytatott másfél órás beszélgetést, utána pedig megbeszéltük egymás közt, hogy milyen volt ez az esemény. Pénteken délelőtt a legelső cannes-i adásban megismert Buda Flóra Anna csodálatos kisfilmjét, a 27-et tekintettük meg a második legnagyobb cannes-i moziban, és rögtön a vetítés után már dugtuk is a mikrofont a fiatal rendező orra alá, hogy megtudjuk, milyen élmény volt számára. Az adás egy adag hardcore cinefilkedéssel zárul: Hong Sang-soo két nagy rajongója talál egymásra.

A második héten egy kicsit nyugisabb a hangulat Cannes-ban, érezhetően kevesebben vannak, viszont aki maradt, az egyre kimerültebb. Podcastunk legújabb adásából kiderül, hogy mi is türelmetlenebbek vagyunk és kevésbé elnézőek egy hét tömény mozizással a hátunk mögött. Éppen ezért ajándék egy nyolcvanperces film a finnek megunhatatlan mizantrópjától, Aki Kaurismäkitól.

A Hulló levelek két magányos emberről szól, akik véletlenül találkoznak a helsinki éjszakában, és megpróbálják egymás mellett megtalálni a boldogságot. A körülmények viszont nem játszanak a kezükre, a nő elveszíti a munkáját, a férfi pedig még a beismerés stádiuma előtt járó alkoholista. A film némileg leegyszerűsíti a gödörből való kimászást, de a jellegzetes Kaurismäki-humor, a keserédes hangulat és a vicces zenés betétek miatt lehetetlenség nem szeretni ezt a filmet.

Csak rá jellemző stílussal, kedvességgel és cukiskodással próbálkozik egy másik rendező-bálvány, Wes Anderson is az Asteroid City-vel. Előző filmjéhez, A francia kiadáshoz hasonlóan most is fél Hollywood feltűnik pasztellszínű díszletei között. Mélyebb benyomást azonban csak Scarlett Johansson és Jason Swartzmann szála képes kiváltani, őket néztük volna szívesen tovább is, míg a földönkívüli látogatással kapcsolatos jópofa gegek sorozata azonnal törlődik a fesztivál egy hete után egyébként is egyre tompább agyunkból. Tom Hanks, Margot Robbie, Edward Norton vagy Bryan Cranston rajongói ne számítsanak pár mondatos beköszönésnél többre. Uma Thurman és Ethan Hawke lánya, Maya Hawke viszont szépen profitálhat majd a viszonylag hangsúlyos szerepéből és az idei Cannes eleve a második generációs nepobébikről szól.

A versenyprogram egyik utolsónak ígérkező nagy meglepetése pedig Anh Hung Tran (A zöld papaya illata, A riksás fiú) visszatérése, a The Pot au Feu (magyarul kábé: Húsleves). Először nem nagyon tudtuk mire vélni, hogy hosszú perceken keresztül csak gusztábbnál gusztább ételeket készítenek és szolgálnak fel egy 19. századi kúriában. A két főszereplő Juliette Binoche és Benoit Magimel, akik mindketten a francia film már itt, Cannes-ban is díjazott ikonjai, ráadásul közös romantikus múltjuk (és egy közös lányuk) is van több mint húsz évvel ezelőttről. A gyengéden izzó kémia tehát valós, a konyhai magasművészet bemutatása pedig lassan, de biztosan értelmet nyer. Egy dologra viszont előre figyelmeztetünk mindenkit: korgó, üres gyomorral semmiképp se üljünk be rá!

Mivel a fesztivál már a végéhez közeledik és maximum egy tarantinós illetve a magyar jelenlétet megörökítő bónusz epizódra van még esély, most tekintjük át a díjra esélyes filmeket, a személyes kedvenceinket és a csalódásainkat is.

A cannes-i filmfesztivál hagyományosan bemutat minden évben egy-egy nagy dobásnak ígérkező tévéprodukciót a hivatalos programjában. Idén az HBO júniusban érkező botránysorozata, Az idol (The Idol) című kapott versenyen kívüli gálavetítést. Az első két rész alapján szórakoztató bűnös élvezetre számíthatunk, amelyben Johnny Depp és Vanessa Paradis lánya, Lily-Rose Depp minden gátlásától megszabadul Rév Marcell kamerája előtt.

Cannes hagyományosan a mozifilmekről szól, de a határok elmosódását jelzi, hogy David Lynch (Twin Peaks - A visszatérés), Jane Campion (A tó tükre) vagy Olivier Assayas (Irma Vep) sorozatait is itt ünnepelhettük az előző években. Sam Levinson ugyan még messze van attól, hogy ebben a sorban emlegethessük a nevét, de az Eufória sikere miatt óriási várakozás előzte meg Az idolt. Némileg belerondít az elvárásokba, hogy a forgatásról csupa negatív hír került be a filmes sajtóba: kirúgták az eredeti női rendezőt (Amy Seimetz), szinte mindent újra kellett forgatni és a rengeteg meztelenkedéshez állítólag toxikus légkör társult.

Ehhez képest a sorozat első epizódja felhőtlen szórakozást és bűnös élvezetet vetít előre, ami pontosan tisztában van saját nevetségességével és egyértelmű inspirációival (Britney, Miley, Madonna, Elemi ösztön vagy éppen Lily-Rose Depp édesanyja, Vanessa Paradis). A showbusiness cinikus ábrázolása vicces és egy rakás szenzációs mellékszereplőnek ad jutalomjáték lehetőséget. Lily-Rose Depp pedig nem hogy nem szégyenlős, de ritkán látott magabiztossággal és nagylelkűséggel ajándékozza meg a nézőket tökéletes testének majdnem minden porcikájával.

A problémák a férfi főszereplő, az egészen pár nappal ezelőttig a The Weeknd néven futó popsztár, Abel Tesfaya feltűnésével kezdődnek. A sorozat producereként is közreműködő énekes jóllakott napközis-sármja egyáltalán nem alkalmas arra, hogy elhitesse a nézővel, hogy egy ördögi, manipulatív szexistennel van dolgunk. A podcastben hallható azonnali reakciónkban eljátszunk a gondolattal, hogy ki lehetett volna tökéletes erre a szerepre és találgatunk, hogy merre mehet tovább ez a felcsigázó, de egyelőre nagyon vegyes élménynek tűnő sorozat.

Először némileg értetlenül fogadtuk, hogy mit keres az idei versenyprogramban egy tradicionális kosztümös dráma VIII. Henrikről és utolsó feleségéről. A nullás években élte fénykorát a „királyi családok szexi magánéleti intrikái” műfaj az Elizabeth két részével, A másik Boleyn lánnyal és a Tudorok című sorozattal. A Firebrandről viszont hamar kiderül, hogy modernebb megközelítésben mutatja be a haláltusáját járó egomániás király (Jude Law nagyon meggyőző alakítása) és hatodik felesége, Katalin (Alicia Vikander) közti végzetes hatalmi játszmát.

VIII. Henrik kapcsán szóba kerülnek a legendás lábikrái, de még kis kerülővel Arany János gennyedző sipolya is. Jude Law karrier-áttekintése közben pedig végigvesszük, hogy meddig volt minden filmjében ő a vágy tárgya és mikortól fogadta el a kopaszodást és öregedést. Partnernője, Alicia Vikander pedig jó ürügy arra, hogy megbeszéljük, lehetséges-e gyerekeket nevelni egy csúcsra járatott filmes karrier mellett.

A Firebrandnél még sokkal jobban el voltunk ragadtatva viszont az Anatomy of a Fall című francia tárgyalótermi drámától. A három napja a Saul fia örököseként méltatott The Zone of Interest után itt egy újabb tökéletesen hidegrázós alakítást láthatunk Sandra Hüllertől. A férje megölésével gyanúsított anya sosem próbál a közönség, illetve az esküdtszék szimpátiájáért esedezni, hanem egy komplex, ellentmondásos karakter, akinek mindig van pár új meglepetés a tarsolyában. A mesteri forgatókönyvet jó eséllyel díjazhatják, de egy legjobb színésznői vagy még fontosabb díj is kiköszörülhetné a Toni Erdmann 2016-os hoppon maradása miatti csorbát, főleg úgy, hogy Hüller másik filmje, a The Zone of Interest továbbra is a legnagyobb Arany Pálma-esélyes.

Csalódást okozott viszont az Acide című katasztrófafilm éjféli vetítése. A műfaji filmeket rendre versenyen kívülre száműzik (a két éve Arany Pálmát nyert Titán volt a kivétel), de ezen most azért sem lepődtünk meg, mert Just Philippot öt évvel ezelőtti rövidfilmjét hiába bővítette egész estéssé, a végeredmény gyengébb lett. A klímaváltozás miatt kialakuló, mindent elpusztító savas eső remek kiindulópont, de a logikai bakik és a folyton leülő történetvezetés miatt az Acide nyomába sem érhet például egy The Last of Us-epizódnak.

Filmek, amiket hétfőn néztünk:

• Firebrand (Karim Aïnouz)
• Anatomy of a Fall (Justine Triet)
• Acide (Just Philippot)

A hétvége második napján is folytatódott a sztárdömping Cannes-ban. Láttuk Leonardo DiCapriót, Jennifer Lawrence-t, Natalie Portmant és Robert De Nirót, de még a kávézóban és a széksorok közt is hírességekbe botlottunk. Filmek terén jó hír, hogy visszatért Michel Gondry és hogy Afrikából is érkeznek új tehetségek.

Az előző napi Killers of the Flower Moon és May December premierek után még nem ocsúdott fel a filmfesztivál és mindkét film sajtótájékoztatóján egymás sarkát taposták a világsztárok. Robert De Niro és Leonardo DiCaprio készségesen fényképezkedtek és autogramot osztottak, de Natalie Portman és Martin Scorsese csak céltudatosan beviharzottak.

Mesélünk a podcastben arról, hogy milyen sztárokkal futottunk még össze kávézóban illetve vetítéseken és azt is rögzítettük, hogy micsoda eufóriát tud okozni kora reggel a szállásunkon, amikor sikerül egy Tarantino közönségtalálkozóra jegyet foglalni.

A nap legfontosabb filmes premierje a Rendezők kéthete mellékszekcióban Michel Gondry (Egy makulátlan elme örök ragyogása, Tajtékos napok) visszatérése nyolc év és némi tévés kitérő után. A The Book of Solutionsben Gondry magyarázatot ad arra, hogy miért volt kevésbé aktív az utóbbi években, hiszen a főhős az ő alteregója és kreatív válságban szenved. Szerencsére a film egyértelművé teszi, hogy mostanra sikerült kikecmeregnie belőle.

Beszélünk a mai adásban a Banel et Adama című nagyon meggyőző szenegáli elsőfilmről is, ami rögtön bekerült a versenyprogramba. Ez a ritka bravúr sikerült nyolc évvel ezelőtt Nemes Jeles Lászlónak is a Saul fiával. A másik kuriózum pedig Mona Achache önéletrajzi dokumentumfilmje a kalandos történetű édesanyjáról, akit Marion Cotillard formál meg a Little Girl Blue-ban.

Szombaton délután jött el az idei fesztivál leginkább várt vetítése, amin a Leonardo DiCaprio és Robert De Niro főszereplésével készült új Scorsese-opuszt, a három és félórás Killers of the Flower Moont lehetett megnézni. Volt, akinek ez sikerült, volt, akinek nem - podcastunkból az is kiderül, hogy milyen érzés lemaradni egy ilyen vetítésről úgy, hogy a fémdetektoros kapu előtt pár méterrel fordítanak vissza, no meg persze azt is megbeszéljük, hogy mennyire király az új Scorsese. Szó esik még regényszerű francia drámáról, egy sötét hangulatú kínai krimiről, beülünk egy belga vígjátékra is, amiben a főhősök az exeikkel szexelnek, illetve Natalie Portman új filmjére, amit nem tudunk mire vélni.

Filmek, amiket szombaton néztünk:

• Only the River Flows (Shujun Wei)
• The (Ex)perience of Love (Ann Sirot & Raphaël Balboni)
• Killers of the Flower Moon (Martin Scorsese)
• Along Cames Love (Katell Quillévéré)
• May December (Todd Haynes)

Amikor rokonaink és ismerőseink megkérdezik, hogy milyen filmeket nézünk idén Cannes-ban, legegyszerűbb mindig az Indiana Jones és a sors tárcsáját említeni, hiszen Indyt mindenki ismeri, szereti és kapcsolódik hozzá pár nosztalgikus élménye. A nosztalgia azonban nem elég, hogy elvigye a hátán az első Spielberg nélküli részt. Az életműdíj Arany Pálmával jutalmazott Harrison Fordot digitálisan fiatalították meg, de mégsem értjük miért volt szüksége rá, hogy elvállalja ezt a fantáziátlan és felesleges folytatást.

Akiben még reménykedtünk, hogy megmentheti Indiana Jones legújabb kalandjait, az a Fleabag óta kizárólag hollywoodi blockbustereken gazdagodó Phoebe Waller-Bridge és ő nem is vette félvállról a női főszerepet. Végsősoron azonban az ő karaktere fogalmazza meg a film ars poeticáját: pénz mindenek felett. Másik fontos problémánk a filmmel, ahogy azt a podcastben részletesen kifejtjük, hogy már a nácik sem elég nácik benne.

Ezzel kapcsolatos hiányérzetünket azonban gyorsan pótolta Jonathan Glazer (A felszín alatt, Születés) hátborzongató új filmje, a The Zone of Interest. A vizuális bravúrjairól híres egykori videoklip-művész (ő kergette meg Kovács Lajost a Radiohead zenéjére) egyszerű koncepciót valósított meg: nézzük meg közelről egy náci család mindennapjait, akik konkrétan Auschwitz szomszédságában élnek. Pompás kertjükben medencés partyt tartanak, büszkén próbálgatják a haláltáborból összeszedett bundákat és csak néha kell azon bosszankodniuk, hogy hamusak lettek a gyerekek a patakban lubickolástól.

Glazer nem sokkol, hanem kíméletlen precizitással bemutatja, hogy a holokauszt nem mindenkinek az a világégés volt, aminek a Schindler listája vagy a Saul fia alapján képzelnénk, hanem igenis volt, akiknek karrier és egzisztenciális lehetőség. Nagyon csodálkoznánk, ha ez az abszurd humorú és kegyetlenül aktuális remekmű nem kapná meg a főbb díjak valamelyikét (az abszurd humorra és kegyetlenségre nagyon is vevő) Ruben Östlund zsűrijétől.

Látszólag könnyedebb, de szintén elképesztően hatásos és aktuális film volt a How to Have Sex, amivel kapcsolatban rögtön elkezdtünk ötletelni arról, hogy milyen magyar címmel kellene bemutatni. Három tizenéves brit lány görögországi nyaralásáról szól, ahol a legfőbb céljuk minél többet inni, bulizni és szexelni. Utóbbi persze nem úgy sikerül, ahogy képzelték és az elsőfilmes Molly Manning Walker bámulatos érzékenységgel dolgozza fel a beleegyezés elmosódó határaival kapcsolatos problémakört. Mindezt úgy, hogy soha nem vált át prédikációba vagy kioktatásba és hősnőit lehetetlen nem megszeretni a végére.

A nap sztártalálkozása számunkra Cate Blanchett volt, aki a Tár elképesztő diadalútja után egy aprócska ausztrál filmet emelt fel a jelenlétével. A The New Boy ugyan elsikkadt az imént emlegetett két mestermű között, de Blanchettet mindig jó látni és szép tőle, hogy hollywoodi szupersztárként is támogatja a hazája filmgyártását.

Filmek, amiket pénteken néztünk:

• Indiana Jones és a sors tárcsája (James Mangold)
• How To Have Sex (Molly Manning Walker)
• The New Boy (Warwick Thornton)
• The Zone of Interest (Jonathan Glazer)

Catherine Corsini már számos filmmel (Az új Éva, Lehetetlen szerelem, Intenzív találkozások) bizonyította, hogy ott a helye a legnagyobb kortárs francia rendezők között. Új filmjének, a Le retournak a bemutatóját viszont elhomályosították a film szexjeleneteihez kapcsolódó visszaélések hírei. Ez azért is nagy kár, mert nem csak a szexjelenetek, de maga a film is kiváló és úgy képes szórakoztató és pikáns maradni, hogy közben a történetből adódó társadalmi feszültségeket is hitelesen dolgozza fel. Olyan mintha A fehér lótusz című HBO-sorozat legújabb, Korzikán játszódó etapja lenne.

Apropó kiváló szexjelenetek. Az idei fesztiválon egyetlen filmre sem reagált olyan lelkesedéssel a közönség, mint a kanadai színésznőből lett rendező, Moina Chokri frenetikus romantikus komédiájára, a The Nature of Love-ra (A szerelem természete). A film főhőse a tíz éve szexmentes házasságban hervadozó negyvenes egyetemi tanárnő (Magalie Lépine-Blondeau, aki pont úgy néz ki, mint Sydney Sweeney fog 15 év múlva), aki megismerkedik egy ezermesterrel, és olyan erős köztük a vonzalom, hogy az ágyig el sem jutnak, hanem a padlón zavarják le az utóbbi jó pár év legérzékibb filmes szeretkezését. 

Harmadik mai nagy kedvencünk a mexikói Lost In the Night, amely kíméletlenül brutális, de a kartell-leszámolások közé ravaszul beépíti a tinédzserek influenszer-kultúrájának kritikáját is. A főszereplők között felfigyeltünk a gyönyörű Ester Expósitóra, aki az Elit című spanyol Netflix-sorozat után dobbantott a cannes-i hivatalos programba. A tegnapi Almodóvar-filmben szintén egy Elit-diák, Manu Rios tűnt fel, a The Sweet Eastben pedig az Eufória férfi főszereplőjét, Jacob Elordit láthattuk.

A The Sweet East egyébként a kevés idei amerikai film egyike a mellékszekciókban és nagy elvárások után alaposan megosztotta tudósítóinkat. De ahogy halad előre a fesztivál, egyre szaporodnak a mellélövések is, mesélünk például egy három és fél órás kínai textiliparosokról szóló dokumentumfilmről (Youth - Spring) ami aktualitása és művészi értékei ellenére sem képes fenntartani a figyelmet. Hasonló kuriózum az Un prince, amelyben agrártermelő bácsikák gruppenszexelnek egymással. Egy igazi, csak Cannes-ban megtapasztalható élmény. Filmek, amiket csütörtökön néztünk:

• Le retour (Catherine Corsini)
• The Nature of Love (Monia Chokri)
• Lost in the Night (Amat Escalante)
• The Sweet East (Sean Price Williams)
• Youth - Spring (Wang Bing)
• Un prince (Pierre Creton)

Szerdán csúcssebességbe kapcsolt a cannes-i filmfesztivál és Pedro Almodóvar mindössze fél órás westernjére, a Strange Way of Life-ra csak az jutott be, aki hajlandó volt egy órát sorban állni a szakadó esőben. A spanyol rendezőóriás majdnem húsz éve angol nyelvű bemutatkozásának szánta a Brokeback Mountaint, de végül visszariadt a feladattól és Ang Lee vitte nyolc Oscar-jelölésig a két meleg cowboy szerelmi történetét.

Almodóvart azonban azóta sem hagyta nyugodni a téma és végül kisfilm formájában rendezte meg a válaszát a Brokeback Mountainra. Miután a western hagyományosan macsó műfajában az utóbbi években több nő is letette a névjegyét (Jane Campion – A kutya karmai közt, Chloé Zhao – A rodeós és Kelly Reichardt - First Cow), eljött az idő egy igazán meleg westernre is. Márpedig Almodóvar ezen a téren nem fogta vissza magát, színesebb, kanosabb és jobban öltözött még sosem volt a vadnyugat. A két főszerepben Ethan Hawke és az internet legújabb melegikonja, Pedro Pascal remekel – sokan sajnálták, hogy nem egy teljes hosszúságú nagyjátékfilmben. A kisfilmet egyébként egy másfél órás beszélgetéssel egészítették ki, amit a szerencsés bejutókkal együtt Catherine Deneuve, John Cameron Mitchell, Xavier Dolan és Rossy de Palma is végignézett.

Utána azonnal állhattunk be a sorba az első idei versenyfilmre, a japán Hirokazu Kore-eda Monster című remekművére. Kore-eda sosem rendez rossz filmet, öt éve nyert itt Arany Pálmát a Bolti tolvajokkal, azóta kirándult egyet Franciaországba (Az igazság – az imént emlegetett Catherine Deneuve és Ethan Hawke főszereplésével) és Koreába (Broker – tavaly legjobb színészi díjat nyert itt Cannes-ban Song Kang-hónak). A Monster visszatérés Japánba és a Bolti tolvajok zsenialitásához. Egy iskolai bullying történetét meséli el három szemszögből határtalan érzékenységgel és intelligenciával. A podcastben megosztottuk személyes érintettségünket is, hiszen szülőként pláne nagyon mélyen megérint ez a film.

Filmek, amiket szerdán néztünk:

• Occupied City (Steve McQueen)
• Strange Way of Life (Pedro Almodóvar)
• Monster (Kore-eda Hirokazu)
• Tiger Stripes (Amanda Nell Eu)
• The Animal Kingdom (Thomas Cailley)

Második adásunkban belevetjük magunkat az idei fesztivál pörgésébe. A nyitógálán életműdíjat kapott Michael Douglas kapcsán szóba kerül az Elemi ösztön (ami 31 évvel ezelőtt nyitotta meg a fesztivált) reneszánsza és a Douglast karrierje során zaklató többi nőstényördög. Douglas egy akadozó, de mégis megható beszéd után Catherine Deneuve-vel együtt nyitotta meg a fesztivált, aki az idei rendezvény poszterarca is és gigantikus molinókon díszíti a fesztiválpalotát.

Nyitófilmnek az utóbbi évekhez hasonlóan egy meglehetősen középszerű francia filmet választottak, ami leginkább amiatt kapott hírverést, hogy egyik főszereplője a házastársi erőszak vádjai miatt Hollywoodban nemkívánatos személlyé vált Johnny Depp, rendezőnője és címszereplője pedig az a Maïwenn, aki nemrég beismerte, hogy megütött és leköpött egy újságírót.

A #metoo óta egy-egy ilyen ügy simán kerékbe törheti valaki karrierjét, de a franciák immunisak a cancel kultúrára és lelkesen ünnepelték Maïwenn és Depp ördögi párosát. A Jeanne Du Barry viszont sohasem tudja igazán eldönteni, hogy tradicionális történelemóra akar lenni vagy egy hírhedt kurtizánt rehabilitáló modern feminista film.

Filmek, amiket néztünk kedden:

• L'amour fou (Jacques Rivette)
• Jeanne Du Barry (Maïwenn)

Indul a tavaly zajos sikert aratott cannes-i gonzó podcastsorozat új kiadása! Az első adásban miközben különböző buszokra és repülőkre várunk, Bujdosó Borival felelevenítjük a korábbi cannes-i élményeinket (ez a tizenötödik közös Cannes-unk), megdumáljuk, hogy miért nem csinálunk már sztárinterjúkat, mennyit érdemes aludni egy vetítésen, milyen magyar filmet nézni idekint, illetve, hogy miket fogadtunk meg az idei fesztiválra. Utána Buda Flóra Annával beszélgetek, aki a 27 című animációs kisfilmet rendezte, ami bekerült az idei versenyprogramba, majd végül Onozó Robi mesél egy kicsit az idei felhozatalról.

A Filmklub podcast legújabb adásában az utóbbi idők legkülönlegesebb magyar filmje, a rotoszkóp animációs technikával készült Műanyag égbolt alkotóival beszélgetünk: Bánóczki Tibor és Szabó Sarolta rendezőkkel, illetve a színészek közül Schell Judittal, Szamosi Zsófival és Olasz Renátóval.

Ez a négy beszélgetés a Műanyag égbolt sajtóvetítése után készült a Mammut I. mozi éttermében, ezért a háttérben diszkrét edénycsörömpölés és különféle konyhai gépek megnyugtató duruzsolása hallatszik.

2:15 - 19:50 | Schell Judit

Életműinterjú 17 percben. Kitárgyaljuk Jancsó Miklóst, Morcsányi Gézát, illetve azt is, hogy mire vágyhat a színész, akinek már minden megvolt. Az 50. születésnapja előtt pár héttel Schell Judit elárulja, hogy mit tenne, ha a Műanyag égbolt szereplőihez hasonlóan ő is csak ötven évig élhetne.

19:50 - 50:50 | Bánóczki Tibor és Szabó Sarolta

Milyen érzés befejezni egy munkát, amin több mint hét éven át minden nap pörögtél? A Műanyag égbolt rendezői elmesélik, milyen lelkiállapotban ültek be Berliben a film első vetítésén, mennyire lett olyan a film, amilyennek megálmodták, illetve hogyan dolgozták fel a pozitív és negatív kritikákat.

50:50 - 1:02:22 | Szamosi Zsófi

Szamosi Zsófinak még nem volt gyereke, amikor castigolták ebbe a filmbe, most pedig már egyetemre jár a lánya. Jó, azért nem, de már négyéves. Beszámolt arról a nagyon bizarr élmyről is, amikor meglátta magát rajzfilmesítve.

1:02:22 - 1:15:15 | Olasz Renátó

Olasz Renátó beleíratta az RTL-es szerződésébe, hogy nem kötelezhető interjúadásra A Király című sorozat kapcsán, amiben Zámbó Jimmy fiatalkori verzióját játszotta, úh muszáj volt arról is kérdeznem egy kicsit, de megbeszéljük azt is, hogy hogyan tekint mostanában a színészetre, és hogyan tervez filmeket rendezni.

A Filmklub podcast legújabb adásának vendége a 22 éves Román Katalin, aki fantasztikus alakítást nyújt az utóbbi sok év legjobb magyar filmjében, a mozikban csütörtök óta futó Hat hétben.

Az adás vendége A Király című tévésorozat nagy felfedezettje, Bíró Panna Dominika, aki Zámbó Jimmy táncosnő/modell/fotós szeretőjét, Háfra Marit játszotta négy epizódban. Panni mesélt arról, hogy a saját élményeiből merítkezett a toxikus párkapcsolatba keveredett nő megformálásához, hogy milyen nehézségeket okozott a meztelen jelenete forgatása, illetve az, hogy nyolc kilót fogyott a szerep kedvéért. Felidézte egyetlen, szürreális találkozását az igazi Háfra Marival, és elárulta azt is, hogy mit kérdezett tőle Jimmyről. 

De mielőtt A Királyra tértünk, végigvettük Panni kalandos életútját. Kárpátalján, egy Beregszász melletti kis faluban nőtt föl, ötévesen vette fel a Panna nevet és döntötte el, hogy színésznő lesz. Tizenöt évesen teljesen egyedül átjött Magyarországra a szentesi drámatagozatos gimnáziumba, ötödik (!) próbálkozásra vették fel az SZFE-re, részt vett az egyetemfoglalásban, a diplomáját végül a Freeszfe keretén belül Salzburgban vehette át.

Szó esett arról is, hogy nagyon sok film és tévésorozat castingján volt utolsó körös, azaz majdnem őt választották ki a szerepre, de aztán mégsem, ezért még nagyobb volt az öröme, amikor egyik reggel arra ébredt, hogy ő lesz Háfra Mari. Kiderült, hogyan viseli az idegen férfiak megnövekedett figyelmét a sorozat óta, hogy mire nem lenne hajlandó egy szerep kedvéért, valamint megnevezte a rendezőt, akivel a legszívesebben forgatna.

Kifaggatunk Panniról néhány olyan rendezőt, akik dolgoztak már vele, és az ő véleményüket is hallhatod az adásban. Például Kostyál Márkot, aki a Kojotban rendezte, Ujj Mészáros Károlyt, aki az Alvilág című tévésorozatban, illetve Szász Attilát, aki a Rendszerhiba című (azóta elkaszált) filmje főszerepére castingolta, valamint hangüzenet formájában bejelentkezik Madarász Isti és Tiszeker Dániel is.

Panni nem olyan óvatosan és diplomatikusan nyilatkozik, mint a legtöbb színész, ezért csomószor el is felejtettem adás közben, hogy ez egy interjú, pedig akkor beszéltem vele életemben először.

Dolgok, amiket emlegettünk az adásban

Ahogy azt már hagyománynak tekinthetjük, január elején most is megdumáljuk Onozó Robival, hogy miért volt jó és miért volt nem annyira jó filmőrültnek lenni tavaly.

Ezek a témák jöttek szóba:

Mostanában volt pár kudarcos ráfutásom gonzó adásokra, ahol valahogy nem akart megtörténni a varázslat, ezért nem is erőltettem, de aztán egy szombat délelőtt kimentem a Minden rendben című magyar film forgatására, ahol olyan csodálatos emberekkel beszélgettem, mint Hajdu Szabolcs, Sodró Eliza, Szamosi Zsófi vagy Pozsonyi Janka, és megint ráébredtem, hogy miért érdemes ezt az egészet csinálni.

Dolgok, amiket emlegettünk az adásban:

Csütörtök este elmentünk Madarász Istivel (Hurok, Átjáróház) megnézni az Avatar második részét 4DX-ben. Megvitattuk, hogyan kell jól dicsérni filmeket, mit érezhet Steven Spielberg, milyen lehet James Cameron gyerekének lenni, mit gondoltunk, amikor először láttuk a Terminator 2-t és a Titanicot, illetve természetesen azt is, hogy milyennek tartjuk az új filmet.

Kellemes ünnepeket, drága hallgatók! Az idei utolsó előtti előtti adás vendége Márkus Luca színésznő, akit jövőre a Liam Neeson főszereplésével készült Retribution című Antal Nimród-film egyik izgalmas jelenetében fogunk látni. Luca részletesen elmeséli ennek a forgatásnak a kalandját, de beszélgetünk a Blokád című filmről is, amiben Antall József feleségének, Fülepp Klárának a fiatalkori változatát játszotta, illetve az is kiderül, hogyan élte meg, hogy leszedték az HBO Maxról A besúgót, amiben ő volt Panka, a fürdőköpenyes Karcsi barátnője, no meg persze szóba jön az Egynyári kaland is, hiszen annak két részében is feltűnt.

Itt Varga Ferenc. Megint ajánlani szeretnék egy adást, amit Huszár Andrással együtt csináltunk a Filmzene podcastba. Ebben Weyer Balázs a vendég, aki nagyon meghatározó ember az életemben (hogy miért, azt elmesélem itt ebben az ajánlóban), de most azért beszélgettünk vele, mert ő válogatta a betétdalokat olyan sorozatokba, mint az Aranyélet, A besúgó és a Társas játék, illetve olyan filmekbe, mint A Viszkis és A legjobb dolgokon bőgni kell, de bedolgozott a Saul fiába és a Napszálltába is. Music supervisiornak hívják az ilyen munkát, Magyarországon Balázs csinálja egyedül, és baromi érdekes dolgokat mesélt róla.

Itt Varga Ferenc. Ezt a műsort még hónapokkal ezelőtt vettük fel, pontosan augusztus 31-én. Aznap éjfélkor jött ki Beton.Hofi második lemeze, a Playbánia, és ennek örömére tartottak egy zártkörű lemezhallgatós bulit az Unicum Házban. Azt találtam ki, hogy az lesz az adás, hogy odamegyünk Jakab Julival, szerzünk valami piát, és a magyar film siralmas helyzetéről beszélgetünk, mert... már nem tudom, miért, de gondoltam, vicces lesz ilyen húszéves traparcok között kimondani, hogy Lajos Tamás, meg ilyenek, és végülis ezt meg is csináltuk, de valahogy nem volt vicces, kicsit sokat is ittunk addigra, szóval az méltatlan volt, úgyhogy inkább kivágtam azt a részt, és maradt az eleje, amiben Zendayáról meg Szabados Ágiról beszélgetünk, meg a zenészfeleségekről és a túlzott pozitivitásról, valamint a zenei és a filmes közeg közötti különbségekről. Van benne legalább 15 percnyi értelmes beszélgetés, jó szórakozást hozzá!

Vannak azok a magyar filmek, amikért igazán lelkesedni tudok. Amik annyira iszonyatosan tetszenek, hogy minden ismerősömet próbálom rávenni, hogy megnézze őket. Az utóbbi pár évben ilyen volt az Egy nap, a Rossz versek, a Drakulics elvtárs, a Legjobb tudomásom szerint, és most ilyen a Veszélyes lehet a fagyi is, ami holnap kerül a mozikba, és aminek a rendezőjével, Szilágyi Fannival, és (dupla) főszereplőjével, Stork Natasával beszélgetek ebben az adásban.

Szó esett kényelmetlen szexjelenetekről, Patkós Marci megfiatalításáról, hiteles parókákról, a cikiség elkerüléséről, a testdublőr láthatatlan munkájáról, a lefekvéshez készülődő párokról, meg arról, hogy miért nem tudjuk elképzelni Natasát a Spárban.

Itt Varga Ferenc. Ajánlani szeretnék egy másik podcastot, amit Huszár Andrással együtt csinálunk. Az a címe, hogy FILMZENE, és a legutóbbi adásban Reisz Gáborral beszélgettünk a filmjei zenéiről, de arról is, hogy nézett ki valaha olyan jól, mint a Rossz versek idején, illetve, hogy hogyan vették fel azt a futást a VAN végén, meg egy csomó egyéb érdekes dologról - legalábbis mások azt állítják, hogy ez egy szuper adás.